Szelíd embernek tudom magam, de 1943-ban, Buda dombjain győzhetetlen fakardommal lefejeztem a fűszálakat és a pitypangokat, azt játszva, hogy Erdélyt szabadítom fel, amelyet szeretett anyám igazi Hazánknak nevezett. Habár két apám is volt, mindketten hősök a maguk módján, úgy éreztem, a Duna az én isten-apám. Ha nem kellett volna megszöknünk, a sorsom másképp alakul... de ma minden költőnek az a sorsa, hogy száműzött legyen egy olyan világban, amelyben a technológiát ültették a halott Isten trónjára, a technológiának pedig nincsenek tízparancsolatai, nem azt mondja meg, mit tegyünk és mit ne tegyünk, hanem azt, hogy hogyan tegyük, és mindent, amit meg lehet tenni, és ami azonnali hasznot hoz, azt meg is teszik. így aztán nap nap után (a hosszútávú hatások szempontjából) a Rút és az Ostoba zsarnoksága erősödik egyre a világban, és a kortárs költők, a kivételes szépségek különböző formáinak e felfedezői, diszharmóniában találják magukat korunk vallásával, kevéssé jelentékeny eretnekeknek számítanak, vagy pedig az időszerűtlenség máglyájára kerülnek..."