Az egyetlen lehetőség

Lator László kevés versű költő. Sűrű anyagú verseit szigorú fegyelemmel formálja meg: lírája a létezés érzéki gazdagságát és a gazdagságától megfosztott létezés sivárságát egyaránt teljes intenzitással képes sugározni. De nemcsak egyes verseit, hanem egész életművét is szoros egységbe fogja: verseit újra és újra átrendezi, köteteit folyamatosan bővíti-szűkíti. Ennek a szüntelenül átalakuló, de egyetlen lényegét változatlanul őrző költészetnek szinte kizárólagos tárgya a teremtés: a fogantatás és születés, a létezés gyönyöre és vágya önmaga újrateremtésére, röviden tehát a szerelem. Az a felajzott állapot, amelyben az ember a személyesnél nagyobb létezés teljességét érzékeli, és amelynek vonzásában az elmúlás, az elnémulás fenyegetése is feloldódik. Lator lírájának középpontjában nem a költő énje áll. Felfogása szerint a vers amúgy is megfigyelések, tapasztalatok, érzések, tudatállapotok egymásra rakódott rétegeiből keletkezik. Így aztán jó ideig szinte minden életrajzi vonatkozást lehántott költészetéről. Újabb verseiben azonban hangja korábban ismeretlen, bensőséges személyességre váltott. Ahogyan versei egyre mélyebben hatoltak az enyészet biológiai és tudati tapasztalatába, nézőpontja lassan megfordult: nem előretekint már, hanem visszafelé. De továbbra is az élet jelenségét figyeli önmagában: megrendítő és felemelő versekben az élet lassú távozásáról, a létezés kiürüléséről ír. Lator László erősen koncentrált életműve egy jól eltöltött, alkotó élet nagyszerű eredménye. Maga a mű alig több mint másfélszáz vers, szellemi kiterjedése azonban bemérhetetlen. Ez a mostani válogatás még tovább szűkíti az amúgy is szikár életművet: a költő azt szerkesztette új, egységes kötetbe, amit lírájából megőrzésre méltónak ítélt. Költői örökhagyás ez, lírájának nemes párlata.