Az ember önmagáé

Aki ismeri a szerző műveit, közülük is nevezetesen Az öregedésről szóló tanulmányát, amelynek mintegy közvetlen folytatásaként foghatók fel a meghívott halál kérdéséről itt következő eszmefuttatások, azt fölösleges eligazítanunk: ő tudja, hogy semmi olyasmit nem tartalmaz ez a kötet, ami akár közelebbről, akár távolról nézve tudományos munkára emlékeztetne. Aki viszont nem ismeri a szerzőt, azt a tisztesség kedvéért figyelmeztetnünk kell. Az itt következő fejtegetésekből senki sem fog olyan ismeretekre szert tenni, amelyekkel az öngyilkossággal foglalkozó tudomány, a „szuicidológia" vél szolgálhatni. Vagyis nem fogja megtudni, melyik országban és miért épp ott gyilkolja meg magát több ember, mint valamely másikban, és azokról a lelki és társadalmi folyamatokról (vagy előzményekről) sem fog lényegbevágó dolgokat olvasni, amelyek végül az önkéntes halálhoz vezetnek. Ismerettára nem fog statisztikákkal gazdagodni, nincsenek a könyvben tudományos eredményeket szemléltető grafikus ábrák, és a szerző sehol sem vázolja fel a szuicídium modelljét. A szöveg a pszichológia és a szociológia határán túl helyezkedik el. Ott kezdődik, ahol a tudományos szuicidológia véget ér. Az a szándék vezetett, hogy az önkéntes, azaz meghívott halált ne kívülről, az élők avagy túlélők világából szemléljem, hanem azoknak a belső világából, akiket szuicideknek, illetve szuicidánsoknak nevezek. Akkor tehát „a meghívott halál fenomenológiájáról" van szó? Ezt állítani túlzás volna. A Logosz szóból levezetett, szakszerűen definiált, összes fogalom használatáról lemondok: a pozitív kutatás iránti szerénységből. No meg szkepszisből. Ismerem az idevágó szakirodalom bizonyos részeit.