Az én Pannóniám

"Dallos Sándor apai jóbarátommá lett, amikor zöldfülű íróként, százévesre barázdált férfiként a frontról hazajöttem. A háború utáni inflációs nyáron néhány íróbarátjával családias felolvasó estéket tartottunk Tolnában: ha másutt nem volt hely, kis falusi templomokban, templomkertekben. Szekszárd volt az utolsó állomásunk. Én akkoriban itt újságíróskodtam, s még nem jutottam végleges döntésre, hogy a háború mocskából alig felocsúdva mitévő legyek. Az a szellemi égbolt, amely ortodox szigorral bontakozni kezdett, inkább sorvezetős palatáblához hasonlított és nem tiszta papírlaphoz. Az ember rákényszerül, hogy sommázva döntsön, ha vele szemben is sommázva döntenek. Ha mocskosan törpe a történelem - meg kell építenünk a magunk történelmét. Huszonévesen pedig könnyű a kalandot mitizálni, az exodust; és jogosnak gondolni azt, ami végül is igaz: az ember ügyét bárhol szolgálhatom a magam módján, ahol hagyják. A Lisztesben, egy diófás présház előtt ültünk, s lopóval hoztam fel a pincehűvös bort. Nekem ez a szertartás akkor már eldöntött búcsúzás volt. Az 'irodalom' lehűtve, lelakatolva az útibugyor alján: készen a rimbaud-i szökésre - éppen csak művek nélkül. Mégis lelkesített az ismeretlen, mely nem közli előre a kiszabott sorsot, hanem hagyja, hogy játszmává legyen. Nyitottá. A völgy, ahová leláttunk, marasztalóan paradicsomi volt: a gálicos tőkesoron a nyugvó nap éppen azt az árnyalatot keverte ki, melyen már nemcsak áthallatszanak a neszek, hanem rákarcolódnak. Csak a véglegesség tud ennyire törékeny lenni...."
"Azt a Dunántúlt, Pannoniát szeretném fölidézni, ahogy egy rokon és kedves arcot tapintunk végig a sötétben az ujjbegyünkkel - az eltűnt és egyre homályosodó históriai időben. Táj, lélek, gondolkozásmód, érzelemhullámzás, érzékenység és érzékeny barbárság sajátos ötvözetéről szeretne hírt adni ez a könyv, lehetőleg minden mást kiszűrve a hangulatképből, ami elkalandozik ebből a szűkebb világból."