Az erőszak archeológiája

Pierre Clastres (1934-1977) a fiatalon elhunyt anarchista antropológus és etnológus életműve, ahogyan azt több méltatója is kiemeli, elsősorban politikai jelentőséggel bír. Kissé meglepő állítás ez, tekintetbe véve, hogy az aggályos tudósként és briliáns stilisztaként számon tartott Clastres főleg az amazóniai indiánok körében végzett terepmunkáiról írott, sodró erejű beszámolóinak köszönhette hírnevét - ahogy Paraguayból való kitiltását is... Ugyanakkor mégsem mondhatjuk, hogy a fenti kijelentés idegen volna a hivatása kopernikuszi fordulatát sürgető szerző eredeti intencióitól, hiszen Clastres szerint az antropológia tudományát - amennyiben az a saját arcképünket tükröző, ám autonómiáját makacsul őrző Másikkal szembesít minket - csakis politikai antropológiaként lehet elképzelni.
Ennek szellemében írásai mindig ugyanazokra a problémákra irányítják figyelmünket: a társadalom és az állam viszonyára, az erőszak és a politikai hatalom mibenlétére, valamint - szellemi elődje, La Boétie nyomán - az "önkéntes szolgaság" mozgatórugóira. Míg legismertebb, La Société contre l'État (1974) című művében azt próbálta bizonyítani, hogy az államiság korántsem tekinthető a társadalomfejlődés logikus és elkerülhetetlen végpontjának, addig a válogatásunk alapjául szolgáló, 1980-ban posztumusz megjelent kötetének esszéiben egyrészt a Nemes Vadember mítoszát igyekezett lebontani, másrészt a”primitívek” között tapasztalható állandó háborúskodás okaira próbált új magyarázattal szolgálni. A hobbesi elmélettel szemben ugyanis a háborút nem az ideig-óráig megregulázható emberi ösztönök felszínre törésének tekintette, hanem olyasminek, aminek segítségével a félnomád törzsek sikerrel óvják meg magukat az Állam, vagyis - Nietzsche szavával - „a leghidegebb szörnyeteg” felemelkedésétől.
Az indiánoknál szerzett tapasztalatai nemcsak arra ösztönözték a Claude Lévi-Strauss tanítványaként induló szerzőt, hogy meghaladja a maga korában egyeduralkodó strukturalista és marxista törekvéseket, és hogy a különbségek rangsorolása, elsimítása vagy idealizálása helyett az antropológia tárgyaként kezelt embereket szóhoz juttató diskurzusokat teremtsen, de antitotalitarizmusát is megerősítették. Miután 1956-ban kiábrándult a kommunizmusból, először a Socialisme ou Barbarie gárdájában tűnt fel, hogy aztán 1968-as események meghatározó alakjává váljon. Nem véletlen hát, hogy a '68 szellemét övező világméretű amnézia következtében kívül rekedt az utóbbi évtizedek szellemi horizontján, és bár jelentős szerepe volt Gilles Deleuze és Félix Guattari egyes kulcsfogalmainak kidolgozásában is, csak manapság - nem kis részben a radikális Tiqqun csoport és Miguel Abensour munkásságának köszönhetően - kezdik világszerte újra felfedezni.