Caius, Plinius Secundus természettudományának 37. könyve

Ha valaki kezébe veszi Gábli Cecília kitűnő fordítását az ókori író, Plinius 37. könyvéről és a hozzá fűzött kommentárokat, akkor egy olyan munkával találkozik, amelyben a kőfaragás valaha is élt legnagyobb mestereinek, az egyiptomiak, a görögök és latinok szobrászainak a nyersanyagaival ismerkedhet meg részletesen. Míg a nagy szobrok anyaga főképpen a márvány (és más mészkövek), vagy a még keményebb gránit és rokonai voltak, az apró gemmák száz-meg-százféle finom és ritka kőből készültek. A térképekre pillantva látható, hogy míg ezeknek az antik gemmáknak a lelőhelyei főleg a mediterrán világ keleti részén vannak, a kövek nyersanyagát sokszor a messze Indiából és Iránból, ritkábban a Kaukázusból és Ibériából szerezték be. Szobrokhoz követ nem volt érdemes távolról szállítani, apró darabokat csillogó gemmákhoz viszont igen. Plinius rendkívül széles körű ismeretei valójában csak ilyen részletes kommentárok segítségével válnak számunkra érthetővé. Ékszerészek éppúgy okulhatnak a részletes feldolgozásból, mint a régi korokkal foglalkozó történészek, és a pusztán csak a finom ékszereket kedvelők és viselők is élvezetes olvasmánynak fogják tartani. (Makkay János)