Egyiptom

Az emberiség múltjának egyetlen kultúrája sem hagyott hátra annyi impozáns, lenyűgöző, ugyanakkor "embertelen" emléket, mint az egyiptomi. Az ókori Egyiptomban a művészet nem az embert jelenítette meg, hanem életteliségében és tevékeny működésében magát a teremtést. A Nílus völgyének termékeny síksága meghatározott időközönként sivataggá válik, hogy azután ugyancsak meghatározott periódusokban a folyó árja nyelje el a tájat, ezzel új életet ajándékozzon az országnak, de bizonytalanságban maradjon, vajon a jelenség megismétlődik-e.
Az extrém, hatalmas, a művészetet is befolyásoló természetet az egyiptomiak az istenség közvetlen megnyilvánulásának tekintették. Ezt a természetet tükrözik matematikai pontossággal, szigorúan előírt szabályok szerint a művészi alkotások. Az ókori Egyiptomban mindent a vallás szabályoz. A művészetnek itt nincs esztétikai értéke: a természetet szimbolizálja, amelynek lényegét nem utánozni, hanem megérteni kell, de nem az egyén szabad, autonóm felfogása szerint.
A műalkotások palotákat, templomokat és sírokat díszítenek, és minden esetben szakrális funkciójuk van: támogatást és védelmet biztosítanak. Mint ilyenek nem utánozzák a természetet, hanem kézzel fogható, hatalmas teremtmények. Művész alkotóik mágiája és vallásos koncepciója máig átsüt tárgyaikon, ami még Afrika sivatagainak áldó Napjától távol is érzékelhető. A múzeumok tárlóiban fogalmat adnak a természetről, amelyben az emberek élnek, de az istenség alkotott. Ebben a világban ember és művészete az isteni teremtés legmagasabb fokát képviseli.