Elveszett szavak - A moldvai magyarság írott nyelvemlékei jellemzők

"1977 óta járom Moldvát. A torokszorító megrendüléstől azóta sem szabadultam. Az erőszakos asszimiláció, az önkéntes beolvadás és a szelíd ellenszegülés számtalan esetére emlékszem. A moldvai katolikusság magyar származása számomra kezdettől fogva elfogadott tény volt. Mindenütt magyarul beszéltem velük, énekeltem dalaikat, hallgattam ősi 'bájiló' ráolvasásaikat Aknavásár, Bákó (régiesen Bakó) és Románvásár környékén.
A beolvasztásra ítéltek miatti fájdalom késztetett fényképzésre, előtte sosem fotóztam. Emléküket akartam megőrizni képekben: a világnak, a magyaroknak és azon toleránsabb románoknak egyaránt, akik nem a moldvai magyarságot tekintik Románia területi egységére nézve a legfőbb veszedelemnek. A még fellelhető írásos emlékeket kutattam. Temetők dűlő keresztjeit, templomtornyok pókhálós, galambmocskos harangjait. Énekes asszonyokkal ismerkedtem meg és 'diákokkal' (kántorokkal), akik az üldözött és megvetett magyar nyelv őrzői voltak. Láttam és láttatom a talán utolsó magyarnyelvű búcsúvezetőket Csíksomlyón, a halottbúcsúztatókat virrasztáskor, s az életre elindítókat a harsány esküvők során, sok faluban. Mindezek alapján meggyőződéssel kijelentem: tévhit, hogy a moldvai magyarság írásnélküli, analfabéta népcsoport.
Fényképeztem, mert azonnal tudtam, hogy képeim fontosak lehetnek egyszer. Akár csak emlékként, de a vád bizonyságaiként is. Mert hitem szerint vádolnak ezek a képek: agresszív beolvasztót és azt gyáván eltűrőt egyaránt. Talán sokan nem tudják, de Klézsén még 1994-ben égettek magyar könyvet! Bolyongásaim során kincsekre leltem Moldvában. Papírra rótt, fába vésett, fémbe öntött magyar nyelvemlékekre. Ezek a tárgyak túléltek háborút, könyvégetést, mindennemű pusztítást. Gyakran izgalmas 'nyomozómunkát' kellett végeznem, hogy felleljem őket, legyűrve félelmet, bizalmatlanságot, ellenszegülést. Sokszor csalódtam, de időnként örülhettem is..." (Részlet Csoma Gergely előszavából)