FÉLBESZAKADT NAPOK KRÓNIKÁJA

1999 tavasza: magányos ember áll egy lerobbant minibusz mellett az újvidéki hídon. Kanadából jött, s most Belgrádba megy, „haza” – s miközben közelednek a NATO-bombázók, ő a vizet nézi, és felidézi magában mindazt, amit emigránsként már szívesen elfelejtett volna. Visszaemlékszik a kilencvenes évek elejére, amikor legjobb barátjával, a rockzenész Johnnyval együtt koncerteken és utcai performance-okon tiltakoztak a Milošević-rendszer őrültsége ellen. Felidézi, hogyan sodródott hazája a háborúba, miközben az embereknek „kötelességük volt, hogy gyönyörtől mámorosan zengjék a rendszer dicsőségét”. És emlékezik az apjára – épp azért jött haza, hogy őt eltemesse –, a nyugalmazott tábornokra, aki annak idején lelkesen állt ki a „hazafias” célokért, szívvel-lélekkel támogatta a katonai beavatkozást a „szeparatista erőkkel” szemben Boszniában és Horvátországban… Csupa gyötrelmes emlék, de mind közül a leggyötrelmesebb saját nagy bűnének emléke: ahogy a háború zűrzavarában elárulta legjobb barát