Hétfő van, vagyis inkább kedd. Az ember elgondolkozik azon, mi legyen. Gondolja, eleget költött a hét végén, szerdáig jó lenne kenyéren, tejen túl nemigen venni mást. Körbekoslat tehát, mi van, miből lehetne dolgozni, gazdálkodni. Rögtön látja az ember, van egy karfiolja neki. Nem is olyan kicsi. Még múlt csütörtökön vette, és valahogyan nem került rá sor. Kicsit már szürkül, nem nagyon, de azért az nem lehet kérdéses, hogy föl kell most már használni okvetlenül. Lengyelesen főzte a múlt előtti héten, rántani hétvégeken szokott inkább az ember, a leves valahogy most nem esik jól, s ekkor, különösen miután a fagyasztóból egy karajdarabnak látszó tárgy is kikoppan, ekkor belobban az ember agyába: Dubarry. Sertésszeletek Dubarry módra. Nem túl bonyolult, nincs sok vesződség vele, s legalábbis lehetősen ehetős. De miközben az ember langyos vízbe vagy mikroba teszi a fagyott húst, majd rózsáira bontja a karfiolt, s fölteszi főni, csak utána böngész egy kicsit ennek a Dubarrynak, akiről csak annyi rémlik fel, hogy XV. Lajos szeretője volt, és e minőségében elég sok katyvaszt csinált. És miközben az ember fölszeli a még kicsit fagyott húst, elég vékonyra, mert klopfolni aztán nem ajánlatos az ilyet, mert szétreped a szelet. Szóval, közben elgondolkozik azon, hogy ez a nő negyvenhét évet élt, hiszen 1746-ban született és 1793-ban nyakaztatta le Robespierre, akire - jellemző - épp oly büszkék a franciák, mint a fejvesztett grófnéra.