Megszállt országban jellemzők

A magafajta "modell" után dolgozó, úgynevezett realista írónak két ihletforrása van: vagy egy esemény, vagy egy jellem. Mint egy öreg ügyész egyszer megfogalmazta: ha ismerek egy esetet, ki tudom hozzá találni az embert aki azt "elkövette". Ha pedig ismerek egy embert, ki tudom találni "az esetet", amit el fog követni. Egy prózaíróban, kellő szakmai tapasztalat alapján ugyancsak kifejlődik ez az érzék. Az igazi, persze az, ha az eseményt is és a benne szereplő embert is módon van a valóságból ismerni. 14 éves voltam, amikor befejeződött a második világháború, és 25 évnek kellett eltelnie, hogy írni merjek róla. Pedig életem alapvető élményei közé tartozik: ez állított egyszer s mindenkorra a humánum, az értelmes, alkotó élet harcosai közé. A háború az emberi élet legnagyobb képtelensége. Az én háborús élményeim nem olyan "látványosak", mint például a fronton járt katonáké, vagy a koncentrációs táborban sínylődőké. Én a hátország szenvedéseinek és küzdelmeinek voltam részese és tanúja. Tanúja elsősorban a férfi nélkül maradt asszonyok, nők csodálatos helytállásának. Annak a hatalmas küzdelemnek, amit a nők tettek azért, hogy bombázások, rekvirálások, a frontról érkező halálhírek ellenére megőrizzék a család kenyerét, biztonságát, a fedélt a fejük felett. A háború alatt tanultam meg tisztelni a nők bátorságát, áldozatkészségét, kitartását.