Most már tudjuk

Elkerülhetetlen volt-e a második világháború végétől jószerint az 1990-es évek fordulójáig tartó hidegháború? Pontosan mi vagy éppenséggel ki robbantotta ki? (Semmiképp sem Churchill és a fultoni beszéd.) Lehettek volna-e alternatívái és melyek lettek volna ezek? Volt-e szigorú terv szerint működő nemzetközi kommunista összeesküvés? Volt-e összefüggés a világkommunizmus eszméje és a különféle (orosz, kínai, vietnami stb.) rezsimek nacionalizmusa között, s ha igen, hogyan hatott ez a hidegháború alakulására? Csupa olyan kérdés, amelyekre a hidegháború történetírásának eddigi - ortodox nyugati és keleti, majd újbalos nyugati "revizionista" - irányzatai csakis egyoldalú válaszokat adhattak. Amikor azonban a kommunizmus világméretű bukása után kezdtek megnyílni az amerikai, orosz, kínai és egyéb, addig szupertitkos levéltárak, végre munkához láthattak az elfogulatlan, szintézisteremtésre törekvő, visszafogott hangú, a tényeket józanul mérlegelő #posztrevizionista# történészek is, akik közül bizonyára a Yale Egyetem diplomáciatörténész professzora, John Lewis Gaddis, a hidegháborús történetírás doyenje a legkiemelkedőbb. Gaddis könyve nem csupán briliáns tényösszefoglaló a németországi megszállási övezetek létrejöttétől a kubai rakétaválságig, hanem részletes elemzése mindannak a hatásnak is, amelyet az új ideológiai, gazdasági elképzelések, valamint az atomfegyverrel s annak bevethetőségével kapcsolatos anomáliák tettek a világpolitikára az első, a második és a harmadik világban egyaránt. Művében alapvetően újraértékelődik Truman, Eisenhower, Kennedy, Sztálin, Mao, Kim Ir Szen és Hruscsov történelmi-emberi szerepe.