Pogánytánc

Meglehet, az ír színpad alkimistái valamikor nagyon régen rájöttek az aranycsinálás titkára, s a folyton változó recept az ősatyák óta nemzedékről nemzedékre száll. Nincs olyan kis nép - de talán "nagy" ország sem -, amely több jelentős drámaírót adott volna a világnak, mint az írek. Igaz: hosszú azon szerzők sora - Richard Sheridantől Bernard Shaw-ig, Oscar Wilde-ig és tovább -, akiknek sikerét más náció (történetesen az angol) dicsőségtáblájára írták.
Ha létezik ama bizonyos ősi formula, biztosan szerepel benne: "aranytolladat márpedig mézbe és vitriolba mártsd". Az ír szerző akkor is nevet(tet), ha sír vagy dühöng; akkor is odasuhint, ha csak mulattat, akkor is sorskérdéseket villant föl, ha egyéni problémákat ábrázol. Az ír dráma egyedi és félreismerhetetlen ízét az ellentétek egybefonódása adja: nemcsak a tragikum és a komikum szétválaszthatatlan, de magától értetődő természetességgel játszik egymásba a jelen és a múlt, illetve a valóságos, az álombéli és a mitikus is.
Az ír dráma lassan, fokozatosan újítja meg magát, bizonyságául annak, hogy erős tradíciók kötik. Ritkaság, hogy több generáció (nagyon is eltérő világlátású) képviselői egyszerre, egymás mellett legyenek meghatározó befolyással az élő színházra. A fél évszázada pályán lévő Brian Friel és a világsiker első fél évtizede után még mindig fiatal Martin McDonagh egyaránt a kortárs ír dráma nemzetközi vizeken is tekintélyt parancsoló zászlóshajója. Köztük, előttük és utánuk több nemzedékre való jelentős szerző: egy kivételes erejű - és kivételes sikersorozatot felmutató - nemzeti drámakincs szaporítói.
Válogatásunk nem törekedhet e gazdagság hű bemutatására. Nem az ír dráma emlékműve, amely körbejárható-megcsodálható. Olyan színházi "köztér" inkább - hat fontos író egy-egy darabjának találkozási pontja -, amelyből számos út ágazik szerte, hogy ki-ki érdeklődésének megfelelően indulhasson tovább újabb szerzők, újabb művek megismerése felé.