Vonal

"Sáros láb földön jár majd. Kövön érdesedik, töreken sebesedik. Göröngyöt tapos, rongyban melegedik, a hideg elől foszlott bőrbe burkolózik. Körül sötét hideg. Körül nyúzva-égető homok.
Messziről jön. Valami távoli sós vízről, dágványos partjukat lustán nyaldosó, sziklaoldalba ágyat kaparó folyókon, folyásokon túlról, pusztaság öléről.
Ott a mocsarak halott állatok beleit bomlasztják, anyag salakját fövesztik, forrón, lappangón, csírát dédelgetőn.
Csíraféreg, nyálkacsomó, embrió a lápi gőzben. Meleg van, fénytelenség, eseménytelenség.
Megjárhatatlan, megfoghatatlan árnyas-bíbor derengés, pépben-nyirokban jártas lidérc kavarta keringés. Forgó, gyenge örvény, gyámoltalan, majd erőre kap. Csíraféreg terjed. Erősödő keringés a teremtő kérges, erős tenyerén.
Televényben tartott, koszos tenyérről jött. Idézzük Jánost, idézzük Johannest. Johannes Woanders. Aliolocus. Idézünk. Úgy, ahogyan jöttél ezen a bomlásba süllyedő, hamar kérgesítő úton. Jössz felénk, rajtunk át, túl, tovább? Hogyan jöhetsz, lehetsz jövő?
Jöhettél szépséges, rémséges léten át? Nem volt az övé, nem volt a miénk, sem a világé. Fogjuk-e a végét? Fonal?..."