Dekameron

A firenzei trecento "hármas koronájának" legfiatalabb tagja - Dante és Petrarca mellett - Giovanni Boccaccio, akinek híres irodalomtörténeti jelentőségű és fontosságú főművét sok olvasó ismeri. Az ismertség legfőbb oka természetesen a novellagyűjtemény számos darabjának borsossága, pikantériája, hét évszázadot felölelő elevensége. Valóban, a száz elbeszélés legnevezetesebb történetei jól végzett, legtöbbször törvénytelen szerelmeskedésekről, felszarvazott férjek megcsúfolásáról, szerzetesek és apácák vidám bujálkodásairól s egyebekről szólnak.
Az erotikus világirodalom egyik főműve Bocaccio novellagyűjteménye, s nemcsak fesztelensége, szabadszájúsága okából. Hanem azért is, mert az életörömtől duzzadó alkotásokat átjárja egy forradalmi eszme, melyet a modern szexológia lehangoló nyelvén úgy fejezhetünk ki, hogy ez a testi szerelem kölcsönös örömszerző funkciója. De persze nemcsak ilyen a Dekameron, noha ez a leghíresebb oldala.
A tíz nap tíz elbeszéléséből egy egész napon csupa tragikus esemény hangzik el, s azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mi a novellafűzér kerettörténete: Firenze város halálos pestisveszedelméből kimenekülő hét hölgy és három ifjú úr beszéli el ezeket egymásnak. Évszázadok óta folyik a vita, mit is jelent ez: végső soron tragikus világlátást, egy régi, dögvészt lehelő életformából való kiszabadulást, vagy éppenséggel a nemes művészet gyógyír voltáról szóló vallomást. Boccaccio mindenesetre hagyományra épített és hagyományt teremtett. Kerettörténetes szerkesztésmódja, melybe öt év novellatermését fűzte egybe, arab tradíciókra támaszkodik, maguknak a történeteknek a forrásai közt pedig találunk francia fabliau-t, mint középkori legendát, keleti mesét és görög regényt, történelmi eseményt és firenzei anekdotákat, klasszikus auktort és szájhagyományt. Ám jóval több ez a mű, mint egy meglevő kincs feltárása és kibányászása: a novella, e máig élő nagy műfaj ezekben a történetekben született meg.