IDŐMOZAIK

Alig hittem el, hogy el lehet felejteni írni. Pedigmiután tizenöt évesen hazatértem a lágerből, és ismétceruzát vettem a kezembe, hogy az élményeimet megírjam,a grafithegy nem akart engedelmeskedni az ujjamnak.Később mégis belejöttem, de a naplóírást hamarosanabbahagytam. Amikor elolvastam a Nagy utazást, végképpletettem arról, hogy a lágerlétemről - egy-két aktuáliseseményhez kapcsolódó újságcikken kívül - valamit ismegírjak. Furcsa módon a Sorstalanság adott ösztönzést,jóllehet tudom, hogy egy Nobel-díjas regény árnyékábannincs sok keresnivalóm. Ráadásul az SS gépezeténekiparszerű működése nyomán alig van eltérés Köves Gyuriés az én élményeim között. Én mindent másképp éltemmeg. Soha nem éreztem magam sorstalannak, sem előtte,sem közben, sem utána. Nevetsége gyermekielbizakodottsággal meg sem fordult a fejemben, hogy énis meghalhatok. Pedig láttam Auschwitzban a kreamtóriumnégyszögletű kéménye fölött a hőségtől vibrálni alevegőt, s láttam később magam körül ismerősöket ésismeretlene