Látogatásod során cookie-kat használunk, amelyek segítenek számunkra testreszabott tartalmat és hirdetéseket megjeleníteni, személyes információkat azonban nem tárolnak. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k használatát. További információ itt »
Életre szóló párja mesél e kötet lapjain Varga Domokos páratlan írói munkásságáról, a történelemmel egybefonódó személyes életük megannyi részletéről, és eddig közre nem adott vallomások, börtönben született versek, levelek segítségével mutatja be az 1956-os eseményeket és az azt követő megtorlás időszakát. S ami a legfontosabb: két ember halálig tartó szerelmes szövetségét. "De most mintha egy öreg tölgyfa tetején várnám mégis - életem hetvennyolcadik évében - annak a végső zuhanásnak a pillanatát. Nem késhet már soká. Le-lenézek, de nem érzem, hogy reszketnék. Az az egykori görcs sem markolja úgy a szívem. Hát igen. Lesz majd, akinek hiányzom. De a gyerekeim - azok a hajdani kicsik és kisebbek és még kisebbek - már régen a saját lábukra álltak. Unokáim közül is mind több él a maga kenyerén. Néhanapján szóba állnak velem, de nem kellek én már olyan iszonyú nagyon nekik sem, ahogy másoknak sem. Egyvalakinek igen, de vele lélekben úgyis együtt maradunk." Varga Domokos
Épp nincs olyan üzlet, vagy webáruház a globalplazán, ahol ez a termék kapható. Lent mutatjuk a nagyon hasonló termékeket, nézd meg:
Merre jársz most Dombikám? -... ár és hasonló termékek
Merre jársz most Dombikám? - Ötvennégy közös esztendő kései krónikája jellemzők
Életre szóló párja mesél e kötet lapjain Varga Domokos páratlan írói munkásságáról, a történelemmel egybefonódó személyes életük megannyi részletéről, és eddig közre nem adott vallomások, börtönben született versek, levelek segítségével mutatja be az 1956-os eseményeket és az azt követő megtorlás időszakát. S ami a legfontosabb: két ember halálig tartó szerelmes szövetségét. "De most mintha egy öreg tölgyfa tetején várnám mégis - életem hetvennyolcadik évében - annak a végső zuhanásnak a pillanatát. Nem késhet már soká. Le-lenézek, de nem érzem, hogy reszketnék. Az az egykori görcs sem markolja úgy a szívem. Hát igen. Lesz majd, akinek hiányzom. De a gyerekeim - azok a hajdani kicsik és kisebbek és még kisebbek - már régen a saját lábukra álltak. Unokáim közül is mind több él a maga kenyerén. Néhanapján szóba állnak velem, de nem kellek én már olyan iszonyú nagyon nekik sem, ahogy másoknak sem. Egyvalakinek igen, de vele lélekben úgyis együtt maradunk." Varga Domokos