Tejútra néző terasz

"Megül házának teraszán, nappalaiban és éjszakáiban, együttérző és emlékező költőként a szegénység nehéz köveit és emlékeit emelgeti, rakosgatja. Illesztgeti egymáshoz szavait. Élete nyolcadik évtizedén is túl kitartóan építgeti önmagát, Kassák nyomán a költészetét, bár "Nyilvánvaló a vereség. / Felmérhetetlen az emberben, / anyagban esett kár" (A harc vége). És mégis muszáj írni, Istent keresni, hinni. Hallgatni legalább a kert és a vers hangjait, hogy benne van-e a lekottázhatatlan muzsika. Költészetében a szeretet zenéje is benne van. Prohászka László Máté utánozhatatlan eredetisége mélyen a lényében van, ahogy benne van a lemásolhatatlan tájban, akár Pesterzsébet, akár Gyál egy-egy külvárosi utcarészletében a hasonlíthatatlan egyszeriség, hogyha azt igazi költő látja és láttatja. "Szalma Krisztusok / zizegő karjukat tárják, / hogy pihenjek. / Testük meleg madárfészek. / S a szülők, nem csak fiókáikat etetik. / Csőrükben vizet is hoznak, / hogy szomjamat oltsam." (Út előttem) Tejútra néző teraszáról, verseinek fénye mellett éjjel különösen tisztán látja, amit mi olvasói, hívei őbenne látunk: igen, nyolcvanadik évén túl Prohászka László Máténak emelkedőben arra visz az útja. Amerre a becsületes szegényeké, a sokat szenvedőké, a mégis látóké, az Isten becsületében reménykedőké, a tiszta és jó költőké. Azoké, akik élik és értik a "porrá és hamuvá változó test" Sorsnak adott válaszát: "A lélek erősebb és maradandóbb / kőnél, fémnél". Ennek tudatában szól hűséges szerelemmel a feleségéhez: "Szép vagy kedvesem, derekad nárcisz hajlékonyságú, / karod indaerős, / ahogy átfonsz, / vágytól fuldoklom... // Ha tükröd elé ülsz / ne kérdezd: / Kinek tetszem? / Szép vagyok-e még?" (Vallomás)" (Benke László)