A magyar episztola a felvilágosodás korában

A magyar nyelvű költői levél műfaja különös sorssal rendelkezik a magyar irodalomban: a 18. század utolsó harmadában gyorsan elterjedt, majd fél évszázad múltán majdnem nyomtalanul elenyészett. E monográfia szerzője olyan összetett értelmezési keretben tárgyalja ezt a jelenséget, amely egyezteti az irodalomtörténeti és a kommunikációtörténeti szempontokat. A mű első felében történeti-poétikai megközelítést érvényesít: azokra az irodalmi-poétikai mozzanatokra figyel, amelyek segíthetnek megérteni azt az irodalomszemléleti szituációt, amelyben e bizonytalanságot és magabiztosságot sugalló sorok keletkeztek. Ezt egészíti ki az episztola mediális meghatározottságának vizsgálata: úttörő jellegű médiatörténeti kutatásokra alapozva azt mutatja be, hogyan alakította át a műfaji struktúrát az a tény, hogy a leveleket elkezdték nyomtatni is, és nemcsak kéziratos másolatban terjesztették. A szerző műfajtörténeti megközelítése új megvilágításba helyezi a 18. század értelmiségének társas kapcsolatrendszerét.