A magyar nép élce

A humor csak szabadelmű és felvilágosult népek tulajdona. Nemzetek, akik szeretik kimondani az igazságot; mikor nyíltan nem lehet, képes beszédben, tréfa színe alatt is; akiknek szelleme azon önállóságra jutott, ahonnan a jót a rossztul nem csupán a hagyományos hit, hanem saját ítélőtehetség tudja megkülönböztetni, akik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor. Kínában kevés nyoma a humornak. Régi évkönyvekben egész halmazát fedeztem fel azon jegyzeteknek, mik kínai népmondákból gyűjtettek össze: hogyan talált Konfucse a pusztában egy kutat, melyből szomjas levén inni akart, de miután megtudá, hogy azt zsiványok kútjának híják, ott hagyá és szomjan odább ment; másutt a kínai bálványisten hogy engedi magát az áldozatok hulladékaival kielégíttetni, míg azoknak javát az áldozó magának tartja; mint utálja a tengeri szellem a pecsenyeszagot? hogy készíttetett Kao Ti császár kövekből hadsereget, miután élő népét az ellenség és az elemek elpusztíták; hogy viszik fel a kínait halála után hosszú varkocsánál fogva az égbe? hogy veri meg a házi bálványistent a kínai kereskedő, mikor veszteségben van? mindezek nekünk elég humorisztikus dolgok, de ott egész komolysággal vannak följegyezve, s nincsenek igényeik a kedvderítésre. Az sem humor, mikor a karaibok lakója, egy misszionáriusnak e kérdésére: ismerted-e a derék páter Barnabot? azt felelé: ismertem, ettem belőle. Az Ezeregyéjszaka regéi között már sok helyütt tűnik fel humorisztikus alapgondolat; mentül közelebb esik a mese az uratlan pusztákhoz, s aként enyészik el e színezet, amint közelebb jár a kalifák trónjaihoz. Az arcra boruló nép nem enyeleg; a heréltek között nincsen tréfa.