A MEGFOGHATÓ IDŐ

Giorgio Vasta különös sodrású regényének cselekménye mintha időn és téren kívüli helyzetben haladna előre, holott tudjuk, hogy Palermóban járunk, mégpedig 1978-ban. A háttérben egész Olaszország a tragikus Aldo Moro-üggyel foglalkozik, míg az előtérben néhány kiskamasz az élet olykor fényes, többnyire azonban inkább sötét és nyirkos sikátoraiba tesz felfedezőutakat. A Vörös Brigádok mintájára titkos erőszaksejtet alapítanak és eleinte ártalmatlannak tűnő agresszió-kísérleteiket a brutalitásig, a legridegebb, legmegdöbbentőbb kegyetlenségig radikalizálják. Egyfajta kései, dél-olasz Witman fiúk kerekedik ki a három bajtárs történetéből, és habár már az elején tudjuk, hogy sírás lesz a vége, mégis, Vasta sajátos költői nyelve, a lélek metamorfózisára, és nem csak intellektuális, de nagyon is fizikai kríziseire figyelő elbeszélői attitűdje akkor is képes meglepni az olvasót, ha az úgy gondolja, mindent látott már. „Nem mondom el, hogy Morót megettem, majdnem megettem, hogy éreztem, ahogy m