A regény metamorfózisa a 20. század első felének magyar irodalmában

A regény minden korszakban gyorsan változik, már kialakulásakor is az egyik legrugalmasabb és legváltozatosabb műfajnak nevezhető. Századunk első felében, különösen az 1920-as, 1930-as években azonban olyan központi helyzetbe kerül a magyar regény, amelyben korábbi korszakok legfontosabb értékei összegeződnek, s ugyanakkor utak nyílnak innen a század- és ezredvégi regény felé. A legújabb magyar regény hagyományszemléletét is meghatározó periódusban a változás hatalmas belső tartalékai halmozódtak fel, a regényírók és -olvasók kíváncsiságából sokáig futotta a létező világ újabb és újabb aspektusainak felfedezésére. Olyan írókban mint Németh László, Márai Sándor elevenen élt a regény fontos szerepébe vetett hit: a világról szerzett ismeretek egységes keretben való közvetítése. Ám a regénynek ez az öröksége épp a század első felében kezd veszendőbe menni. A másik póluson (Szentkuthy, Füst Milán) ott van annak fölismerése, hogy a világról alkotható ismeretek nem vagy nem hitelesen közvetíthetők. A kötet az újabb prózapoétika szempontok alapján közelíti meg a magyar regény változásait. Olyan elméleti kérdéseket is fölvet, mint a regényszemélyiség átalakulása, a cselekmény funkciómódosulása, a nézőpontok sokféle felfogása, az új tér- és időélmény, nyelv- és elbeszélő szerkezet viszonya vagy a próza metaforizálódása. A könyv ezeket az új poétikai jelenségeket tizenegy magyar író műveinek elemzésével mutatja be.