A virágzás évei jellemzők

James Joyce periódusa több szempontból is a virágzás időszakának nevezhető: itt írta a "Dublini emberek" (1914) novelláinak legtöbbjét, itt született az "Ifjúkori önarckép" (1917), és itt kezdett bele az "Ulyssesbe" (1992). Az Osztrák-Magyar Monarchia virágzó, többnyelvű, kozmopolita kikötővárosa ismertette meg Joyce-szal Közép-Európa és a keleti Mediterráneum sajátos kulturális kevercsét, közvetítette felé az olasz és a bécsi kultúrát, látta el a zsidóság életformájára vonatkozó nélkülözhetetlen ismeretanyaggal, amelyből Leopold Bloom alakja kinőtt.
Itt ismerkedett meg az európai szocializmussal, a futuristák költészetével és számos más, a kort meghatározó irodalmi politikai és zenei irányzattal. A város, melyet az író "második hazájának" nevezett, a Joyce-kutatásban mégis mellékvágányra szorult: John McCourt könyve az első, amely Richard Ellmann kanonikus Joyce-életrajzát (1959, átdogozott kiadás: 1982) finomítva, az olaszországi források példaértékű feldolgozásával feltérképezi azt a sokirányú szellemi kibontakozást, amelyet Joyce-ban a földközi-tengeri metropolis tapasztalata indít. McCourt biztos kézzel kalauzolja olvasóit az olasz kultúrában és irodalomban, a trieszti dialektusban.
"A virágzás évei" nemcsak a legfontosabb, forrásértékű Joyce-monográfia Ellmann műve óta, de a huszadik század angol nyelvű irodalmát meghatározó ír szerző európaivá válásának lebilincselő narratívája is.