Arcunk mögött egy másik arc

Jouni Inkala verseinek világa állandóan változik; a tér, az idő, a fel-felbukkanó emberek megállíthatatlanul folynak egymásba, szinte a végletekig feszítve a leírható valóság tagadását. E viszonylagosságban, a felforgatott hétköznapiságban élednek újjá a múlt pillanatai: római katonák bámulják Krisztus megfeszítését, cselédlány szenvedi meg a vikingek érkezését, a tölgy látja az oroszok támadását - régi történetek mellékszereplői, egy-egy múló pillanatra feléled Bach, Csehov, Luther, Villon, Aiszkhülosz, Dalí, Chaplin, Alighieri, Shakespeare. Sorban bukkannak fel már elfeledett, ismert történelmi személyek, művészek; a halhatatlanok nagyságuk tudata nélkül állnak, csupaszon, feltárt sebeiket mutatva.
Ahogy Inkala verseinek tárgyát, úgy a művek formáját sem lehet keretek közé szorítani. A verssorok meg-megszakítják a gondolatot, olykor a semmibe haladva halványulnak el, máskor megállíthatatlanul hömpölyögnek tova.
Akárhova is néz a felkészült olvasó, ismerősökbe botlik, a meg nem történt múlt vagy jövő labirintusában talál otthonra, miközben "Az élet már egész/másfele jár."