Centrum és redivivus

"A költeményt keresem, amely értem -és mindenkiért- akként íratik, láttatik, éreztetik, szerveződik, hogy a létezés érzékelt "hézagai" tátongó mélységét glóriával átallépje. Amelyről elmondhatom: "a világnak kedvemért ellentéte vagy". Az alkotást keresem, ami a tragic joy jegyében felmutassa nem azt, ami alkotójában benne él, hanem ami benne lehet. Vagy éppen lehetne. Amitől a kérdező, bár "rettenetes"-ségét kimondva visszaborzad, ha engedi a választ megszerveződni, ő maga is dallá változik, táncolni kezd, - "fölragyog az ünnep". Műfajában megnevezve: az elégia vigaszát hozza.
Az alkotás kiindulását jelentő kérdező pozícióban még ott látom megszemélyesülve a korával szembesülő alkotót. Amint felmutatja a most-pontokra-szakadt történetében személyes és közösségileg meghatározott helyzeteit. Amint történelmileg és grammatikailag biztosnak vélt világa széthullik. Benne és körülötte minden szétfelé tart. Amikor képtelen meghatározni már önmagát.
A kidolgozás folyamatában "költőnk" önmaga problematizálására fokozatosan rátalálva személyében elveszíti rálátását az általa kérdezett világra. (Ennek dokumentálása -"költőnk és kora"- magas művészetté lényegülve: a kiszolgáltatottság és tehetetlenség, a széthullás kiformálása.) Vajon sikerül-e a mű létrejötte során az alkotás olyan képességeit is működtetni, amelyek a történetbeli személy érzékelési és gondolati lehetőségein túl a műbe a világ megalkotottságának valamilyen aspektusát szervezhetik? Képes-e az alkotó engedni egy tőle független alkotást szerveződni, amely számára is meglepetésként jelentkezve vigasztalást nyújtson mindenirányú biztonságvesztésében? Hogyan születik meg a "költemény" külön-külön mindkettő, "költőnk" és "kora" ellenében? Miként valaha Rilke Duinói elégiái összegezéseként József Attila "Költőnk és kora" című verse, az idézőjelbe zárt személyes történetiség ellenében vigasztalássá szerveződő költeménnyé válhatott. Avagy Szabó Lőrinc a Harc az ünnepért ketrecéből a Tücsökzene életmeditációjába emelkedhetett.
Kérdés: rátaláltam-e a kortársi költészet gyakorlatában e költemény egyfajta megvalósulásának módozataira, amelyek során az alkotásnak sikerülhet kiválnia, önálló létezésre ébrednie az alkotásfolyamatban. Kétségbeejtő helyzetben megjelenő alkotóját - és vele együtt mindenkori olvasóját - valamely rejtekúton a boldog derű aurájába emelni." (Kabdebó Lóránt)