Egy pontosvessző térdkalácsa

"Vajon minek köszönhetjük, hogy java költőink oly szívesen élnek a humorral? Minek köszönhető, hogy Az emberek költője, Vörösmarty meg tudta írni a Csongor és Tündében a népszínműfigurák karikatúráit, jóval a népszínmű elterjedése előtt? Mi a titka annak, hogy a szabadság költőhérosza, Petőfi írta a romantikus eposzról a legmulatságosabb stílusparódiát, A helység kalapácsát? Miért épp a tragikus balladák írója, Arany tudta megírni a legvígabb verset, A fülemilét? E kérdések jócskán kiterjeszthetők a huszadik század költőire, köztük a tíz éve meghalt Kálnoky Lászlóra. Elmondhatjuk, hogy ez a sokszor téves egyoldalúsággal - bár nem alaptalanul - 'pesszimistának' mondott költőnk a modern magyar költészet egyik legnagyobb nevettetője. Shakespeare-paródiáját, a XIX. Henrik sorait a hatvanas évek óta ma is számosan fejből idézgetik; a múlt század irodalmi szellemében fogant drámafordítások öblös pátosza - melyet a paródia halandzsaszövege oly kitűnően utánoz - méltán ingerel minket nevetésre. Főként a költő utolsó tíz évében szaporodtak meg bőven fűszerezett - s némelyeknek szemet csípő - epigrammái, és a hetvenes-nyolcvanas évek korérzületét kifejező groteszkjei. Ekkor írta meg oldott, adomázó és anekdotázó stílusban ifjúkori emlékeiből azokat a mulatságos históriákat, amelyek vele vagy a környezetében élő emberekkel estek meg szülővárosában, Egerben, vagy már a negyvenes, ötvenes évek légkörét árasztó fővárosban. Az irodalmi lapok, folyóiratok olvasói kedvtelve idézgették verseit, szállóigeszerű poénjait, szójátékait. Saját, kissé csúfondáros szavával mondva, 'sznobjaink jobbjai' már nemcsak a híres műfordításparódia szerzőjeként beszéltek róla, hanem az Egy magánzó emlékirataiból, a Homálynoky Szaniszló történetei és 'újabb történetei' írójaként is. És számosan fölfedezték - vagy újra fölfedezték - maguknak, mint seregnyi 'pokoljáró' mű és irodalmi 'bohóctréfa' költőjét. Merthogy 'Aki dudás akar lenni, Pokolra kell annak menni', ha clownnak maszkírozva is..." (A. J.)