Elég volt!

Igaza lett V. V. ezredesnek, a tűzszüneti egyezmény aláírása és Horvátország önálló, szuverén államként való elismerése még nem jelentette azt, hogy a háborúnak vége. Ennek ellenére a civilek - főleg azok, akiknek nem volt bőséges anyagi tartalékuk, hogy külföldre vagy a tengerpartra meneküljenek, és kivárják, míg teljesen elcsendesedik a háború zaja - elkezdtek visszaszállingózni az ostromlott városokba, falvakba.
Ennek következtében egy-egy váratlan tüzérségi támadás idején az izzó repeszek tovább szedték áldozataikat, immár a polgári személyek közül is.
1992. május-június folyamán megérkezett a külföldi katonákból összeállított békefenntartó erő, az UNPROFOR. Mivel jövetelüket az ellenség jó előre tudta, egy katonai gyakorlatnak álcázott manőverrel átcsoportosították fegyverzetüket. Egy részét a Horvátországban élő szerb felkelőknek adták, miután megfelelő kiképzésben részesítették őket, a többit pedig a már akkor forrongó Bosznia-Hercegovinába szállították az ottani szerb lakosság felfegyverzésére.
1992 májusára stabilizálódott a helyzet Horvátországban, egyúttal elkezdődött egy még kegyetlenebb háború: a szerbek, a horvátok, a bosnyákok és a muszlinok - mohamedán vallású szlávok - egymásnak estek Bosznia-Hercegovinában. Három különböző vallási csoport kezdte el pusztítani egymást: a pravoszláv, a katolikus és a muszlim. A vezetők a vallási etnikumok harcának palástja alatt valójában területi igényeikért folyatták nemzeteik fiainak vérét.
Mikor pedig Szerbia, Horvátország és több muszlim állam önkéntesei is beavatkoztak e háborúba, Európa legszebb országa (melynek fővárosában, Szarajevóban, nem sokkal előtte még téli olimpiát rendeztek) mocskos vérfürdővé vált.
Mi harctérről harctérre jártunk, küzdöttünk, vérünket ontottuk.
Küzdelmünk értelme lassan ködbe veszett...
Ez volt maga a pokol...