Heri Kókler és a vámpírok bálja

Heri Kókler futott mint az állat. A sötét égen villám hasított keresztül, és belevágott Drakula gróf várának hagymakupolájába. Az aranysárga korongú telihold előtt denevérek repültek víjjogva. Heri Kókler felkiáltott. Tekintete heveny aggodalomról tanúskodott, ifjonti szívét pedig agytépő rémület marcangolta, mert rádöbbent, hogy itt a vég. Most már biztos volt benne, Drakula véresen komolyan gondolja, hogy vérét vegye. Pedig igazán mindent megpróbált, de be kellett látnia, hogy sem a nyakában zizegő fokhagymafüzér, sem pedig az út mentén keresztbe rakott gyufaszálak nem szolgáltak megfelelő védelemmel a szörny ellen. Drakula a fejébe állított kisbalta ellenére is bőszen loholt utána, hatalmas vámpírfogain megcsillantak az alvadt vérlemezkék. Kezében óriási fecskendőt markolt, amellyel biztosan nem arra készült, hogy beoltsa korunk hősét tetanusz ellen. Ugyanabban a pillanatban, amikor Ampulla, a vérszopó denevér üldözni kezdte Ludvigot, a kitömött aranybaglyot, hogy levadássza vacsorára, Heri végső kétségbeesésében, gyengélkedő varázspálcájának utolsó szikrájával meggyújtotta a rőzsegyűjtő anyókától kapott csodafegyver kanócát. Majd ahogyan a használati utasításban olvasta, határozott mozdulattal a háta mögé hajította, és feszülten várta a hatást.