Két űr közt híd

A Nyugat harmadik nemzedékének költői - amikor már az első nemzedék nagyjai is itt-ott feledésbe merülnek - nehezen törik át a hallgatás-elhallgatás homályát. Pedig karakteres életművet mondhatnak magukénak. Egy Weöres Sándor, egy Jékely Zoltán, egy Takáts Gyula, egy Vas István, egy Zelk Zoltán, egy Rónay György, hogy a tragikus sorsú lírikusokat, Radnóti Miklóst és Dsida Jenőt ne is említsem, akkor is érték, ha költészetük csak búvópatakként van jelen a magyar lírában. Mert a búvópatak, minthogy a korízlés folyton változik, bármikor fölbukkanhat, s a véle felszínre került szépség éppoly törvényerővel - a lírai "szédítés" varázslatával - fog bírni, mint az elfogadott klasszikusaink értékfolyama.
A száz éve született Kiss Tamás, akinek szülőföld-lírájában a csend apoteózisa mindig robbanásra kész állapotban van, ebbe a vonulatba tartozik. Debrecen katedrálisában Hortobágy az égbolt - a "visszavont" természet szerény javainak tisztességében is tündököl-, s aki erre föl akarja festeni az alföldi életérzés - a végső soron egyetemes tudássá váló lelkület, egy kissé fellengzősen, honszeretet - színeit, az lett légyen bármily tudós, a táj rabjaként fölöttébb megszenvedi az őszinteség, az őszintén kimondott szavak kataklizmáiban való, akár örömet hozó vergődés buktatóit.