Krónikus vesebetegek étrendje és életmódja jellemzők
"Megszoktuk, hogy ha valamilyen panaszunk van, orvoshoz megyünk, ő előír valamilyen gyógyszert, azt megvesszük, bevesszük - jó esetben erre panaszunk néhány óra vagy nap alatt megszűnik - s ezzel a dolog el van rendezve. Ha ilyenkor valaki megkérdezné, 'Önt ki gyógyította meg?' magától értetődően válaszolná, hogy 'Természetesen az orvos.' Ez a megállapítás egy ilyen egyszerű esetben még igaz is. Mert kinek fordulna meg a fejében, hogy ne vegyen be egy gyógyszert, amivel a kellemetlen szívpanaszt, epés fulladást vagy éppen hasmenést meg lehet szüntetni.
De mi van akkor, ha az összefüggés a kezelés és a panasz megszűnése, a betegség és a gyógyszer között számunkra nem világos, sőt, olyan betegségre kell gyógyszert szedni, ami panaszt sosem okozott, számunkra tehát nem is létezett? S főként, ha az előírt szert nem is napokig, hanem évekig kell szednünk, sőt, az előírás nem csupán 'háromszor egy akármire' hanem étrendünk, napi táplálkozásunk, sőt életmódunk megváltoztatására irányul. Na itt a bökkenő. Mi ez? Először meg kell értenem, hogy mi a bajom (ha van egyáltalán), utána pedig rám van lőcsölve egy csomó előírás, aminek hatására állítólag jobban leszek, de ebből én nem is érzek semmit, mert azelőtt se éreztem semmi panaszt. 'Na hagyjanak engem békén' mondja esetleg. Jó esetben Ön azonban megérti, elfogadja (az állapot, a betegség tényét), betartja (...) az előírtakat, érzékeli (...) a javulást, s az egészet akkor is folytatja, ha tudja, hogy a javulás ellenére a betegségtől megszabadulni sosem tud. Akkor ebben az esetben ki is gyógyítja meg Önt? Helyesebben? Kinek milyen szerepe van az Ön gyógyításában? Látja, már nem is olyan biztos a válaszban. Hogy is van ez: meg kell értenem, hogy beteg vagyok (kvázi meg kell tanulnom a betegségemet?), meg kell tanulnom, grammra és kalóriára hogyan étkezzek, ráadásul leleteimből kell látnom a javulást? Állj, hát akkor már szinte én vagyok a magam orvosa! Nos igen. Erről van szó." (Részlet dr. Zakar Gábor előszavából)
De mi van akkor, ha az összefüggés a kezelés és a panasz megszűnése, a betegség és a gyógyszer között számunkra nem világos, sőt, olyan betegségre kell gyógyszert szedni, ami panaszt sosem okozott, számunkra tehát nem is létezett? S főként, ha az előírt szert nem is napokig, hanem évekig kell szednünk, sőt, az előírás nem csupán 'háromszor egy akármire' hanem étrendünk, napi táplálkozásunk, sőt életmódunk megváltoztatására irányul. Na itt a bökkenő. Mi ez? Először meg kell értenem, hogy mi a bajom (ha van egyáltalán), utána pedig rám van lőcsölve egy csomó előírás, aminek hatására állítólag jobban leszek, de ebből én nem is érzek semmit, mert azelőtt se éreztem semmi panaszt. 'Na hagyjanak engem békén' mondja esetleg. Jó esetben Ön azonban megérti, elfogadja (az állapot, a betegség tényét), betartja (...) az előírtakat, érzékeli (...) a javulást, s az egészet akkor is folytatja, ha tudja, hogy a javulás ellenére a betegségtől megszabadulni sosem tud. Akkor ebben az esetben ki is gyógyítja meg Önt? Helyesebben? Kinek milyen szerepe van az Ön gyógyításában? Látja, már nem is olyan biztos a válaszban. Hogy is van ez: meg kell értenem, hogy beteg vagyok (kvázi meg kell tanulnom a betegségemet?), meg kell tanulnom, grammra és kalóriára hogyan étkezzek, ráadásul leleteimből kell látnom a javulást? Állj, hát akkor már szinte én vagyok a magam orvosa! Nos igen. Erről van szó." (Részlet dr. Zakar Gábor előszavából)
