LEVELEK

R amp;amp;oacute;ma irodalmi ezüstkorának egyik legnevesebb amp;amp;iacute;r amp;amp;oacute;ja, az ifjabb Plinius könnyed, sokszor utánozhatatlan eleganciával, megveszteget amp;amp;#337;, már-már rafinált egyszer amp;amp;#251;séggel amp;amp;iacute;r. Egy-egy j amp;amp;oacute;l megválasztott jelz amp;amp;#337;vel, odavetett megjegyzéssel vagy képsorral megjelen amp;amp;iacute;t, hangulatot teremt, atmoszférát idéz fel, helyzeteket áll amp;amp;iacute;t el amp;amp;#337;. Erd amp;amp;#337;r amp;amp;#337;l amp;amp;iacute;r? Csak néhány sz amp;amp;oacute;, és szinte fülünkbe hangzik a fák susogása. A domiciánusi terrorr amp;amp;oacute;l? Apr amp;amp;oacute; jelenet, mégis hossz amp;amp;uacute; elemzésekkel ér fel: ott ül számkivetésre amp;amp;iacute;télt barátjánál, a szolgák kimennek a szobáb amp;amp;oacute;l, a feleség is távozik, a házigazdáb amp;amp;oacute;l kitörne a zsarnok elleni indulat, de - és ebbe majd kétezer év m amp;amp;uacute;ltán is belebors amp;amp;oacute;zik a hátunk - el amp;amp;#337;bb még ösztönös, reflexszer amp;amp;#251; mozdulattal körülnéz, be van-e csukva az ajt amp;amp;oacute;, nem hallhatják-e idegen fülek... Pliniust ezek a nagy pillanatok teszik ma is modernné,