Miféle Orpheusz

"Egy olyan világban, ahol az élet és az igazság kibékíthetetlen ellentétpárt alkot, az írónak nem csekély kihívás, hogy mind a kettőhöz hűséges legyen", írja egyik önvallomásában Szőnyi Ferenc. "A költőnek csak látszatra könnyebb a dolga, hiszen a lírai megjelenítés folyamatos, szinte kényszeres kihívásai nemcsak menedék, nemcsak vigasz az élet találékony sértéseivel szemben, hanem kegyetlen számonkérés is, fegyelmező erő, a szellem kíméletlen büntető-expedíciója. Még akkor is -sőt csak akkor igazán-, amikor maga a világ minden korábbinál fenyegetőbb kalandra készül: ma már el akar pusztítani bennük minden emberit. Az illeszkedési pontok elmozdultak, semmi sincs a helyén. Az idő mintha bevonta volna a zászlóit, s a pillanat lőrésein ismeretlen tekintetek lesnek ki ránk. Az értelem lassú leépülése nyugtalanítóan felgyorsult, kapkodóvá vált, s a XX. századtól megörökölt emberi térfogatban szinte fokozhatatlanná nőtt az élők -és a holtak- kiszolgáltatottsága. Ebben az értékhiánytól morajló környezetben már alig hallani meg a lélek kényelmetlen feszengését. A költő mégsem tehet mást, mint tiltakozik. Vagy értelmez. Vagy egyszerűen csak ábrázolja az elfogadhatatlant. Vagy éppen tele torokból üvölt."
Lator László nem véletlenül írta Szőnyi Ferencről: "újabb versei mintha egy korszerű apokalipszis cserepei volnánk". A "Miféle Orpheusz" mégis több, mint sok szólamú vészkiáltás, több, mint a vállánál megragadott világ indulatos faggatása, felelősségre vonása. Hiszen ezeknek a legjobb lírai hagyományokon nevelődött, gazdag, kiérlelt, hol drámaian feszült, hol játékosan hajlékony formanyelven megszólaló, az elvesztett leánytestvért megrendítő erővel, külön ciklusban elsirató verseknek a legdacosabb sorai így hangzanak: "...s kísértsen bármi, bármikor, / szárnyas gödör, iszapsikoly, / szelíd szabály vagy vad csoda, / mindegy! Csak fel ne add soha."