Rien ne va plus

D'Arzipazzi herceg nem érte be azokkal a testi és szellemi élvezetekkel, amelyeket a XVIII. század kínálhatott egy nagy műveltségű sienai főúrnak. Megérezvén a halál közelségét, úgy elborzasztotta a korhoz kötött földi ésszel fölfoghatatlan túlvilági lét, hogy könnyű szívvel föláldozta örök nyugalmát, mert szűnni nem akaró kíváncsiság űzte tovább, sehogy sem tudott elszakadni a változékony világ múló szenzációitól.
Szerződést kötött egy ördögi festővel, aki olyan portrét készített róla, amelybe halála pillanatában átköltözött a modell tudata. Mozdulatlan, néma szemlélőként is hányatott élete volt a halálát követő két évszázadban. Egy pápai követ Varsóba vitte, majd az országát vesztett utolsó lengyel királynak ajándékozta. A herceg hol a biliárdszalonból, hol a varsói bordélyház rulettasztala fölül, hol egy ősi nemesi fészekből vagy a polgári élet szentélyéből próbál értelmes egészet teremteni az abszurditásában is oly költői lengyel történelem bizonyos töredékeiből, amelyek eljutottak hozzá.
Már Napóleont sem tudta beilleszteni a Bourbon-dinasztiába, mint ahogy a lódzi gyárkéményeket is képtelen volt összeegyeztetni azzal, amit a XVIII. században tanult az építészetről. Hatvan évvel később, egy varsói szocreál festő műtermében pedig elégedetten állapította meg, hogy - bár ilyen pusztító háború után okkal tarthatott attól, hogy eluralkodik a művészetben a groteszk deformáció - a kor legkiválóbb művészei nem okoztak csalódást, mert csalhatatlan ösztönnel tértek vissza a mimézis és az idealizált ábrázolás legnemesebb hagyományaihoz.