Sárközi György összegyűjtött versei és versfordításai

Sárközi György (1899-1 945)költészetéről az elmúlt évtizedekben kevés elemzés született. Annak ellenére, hogy ismert, a kánon részét alkotó szerzőről van szó, a befogadástörténet nemigen nyújt fogódzókat ahhoz, hogy az ezredvég olvasója hogyan nyúlhat ehhez a lírai életműhöz. Ennek a ténynek számos oka lehet, többek között az, hogy a kommunizmus és szocializmus évtizedei nem kedveztek egy olyan költői pálya befogadásának, amely a katolikus keresztény eszmekörből bontakozott ki. A versekben megszólaló lírai én olyan egységes szubjektumképletet hozott létre, amely egyszerre alanya és tárgya a versbeszédnek. Ez az önmagára visszavetülő, a közösségtől elkülönülő alanyiság képezte mind az avantgárd, mind a húszas-harmincas évek újszerű modemsége (Szabó Lőrinc, József Attila) számára a meghaladandó hagyományt. Sárközi első kötetében egyes szövegek felvillantják a lehetőségét a fenti beszédmód újraértésének. A beszélő alany lelkesedése, lelkesültsége ugyanis párhuzamba kerül feloldódásával, azaz a beszélő identitásának megkérdőjeleződésével.