Sebő - Nagy László

"Elmúlnak az őszi versenyek mindannyiunknak. Úgy is, ha a ragyogó csikót nem futattuk ronggyá - a Pegazust, ahogy a költők nevezik. Hagyjuk is a lovat, szóljunk magunkról, vágtató, egész lényünkben éneklő valónkról. Ez a lény aki vagyunk, a Só tömör gyöngyeivel ékes, fáradt és izzadt, mert a látomást óhajtotta szelíden betörni. Vigasza ezért nem lehet semmilyen kupa - a költő az általa felfedezett igazság további életéről töpreng.
Az énekelt költészet idejében nem volt kilátástalan a költő ügye. A hangokról mindenesetre tudomása volt, már az ősközösségből. Kínokról, vonzalmakról, az aszály ravataláról pontos fogalma volt mint mindenkinek. S a fehérgyász szőttesére rábókolt egy-egy alvadt tulipán. Erről már országos viszonylatban gondolkodni lehetett. A műveletben az egész nép részt vett, csiszolva folyamatos dalolásban a megrögzített tényeket, jelenségeket és jelenést. Nem, nem volt reménytelen leszögeznie a költőnek a török rabság következményeit, s a halálratáncoltatott lány történetét - ha nyitott fülekkel és továbbadásra kész szájakkal várta a közösség. Így jöhetett létre a népköltészet, a dallammal együtt született vers, az énekelt, énekelhető vers." (részlet Szécsi Margit: A líra esélye)