Szegény, grófnővel álmodott

Barátaim, férfiak, akik ifjúságot szenvedtetek, akik ábrándok színjátszó csillárjára bámultatok és csalódások sarában másztatok, akiknek szívetekből, mint a tulipánhagymából, fantaszta szirmok hajtottak, és akiknek szívetek, mint a seb, a fájdalom gennyét potyogtatta, ó, kánikulás hímek az ifjúságban, akik a vágy operájában ültetek, a könnyelműség ligetében bukfenceztetek, a szégyen kapuin ki-be bújtatok, az elhagyott éjben a párnát öleltétek át, és saját, jó meleg karotokra hajtottátok csókotokat, kik a reménytelenség keserű ajkrágását és a lehetetlen lemondás lázas sóhaját kóstoltátok, akiknél a kéj utálat és bánat anyja volt, holott a szívnek örökédes kedvesül ígérkezett! kik begombolt szájjal jártatok a világ közt, nem jajdítva ki a kínos, titkos kórt: az ifjúságot, s nem követelve fennszóval a naptól, a holdtól az egyetlen nőt, az elérhetetlent, a boldogságot! Tessék, Barátaim, nektek kínálom ezeket az álmokat, egy-egy percnyi mosolyra és egynéhány szál sóhajra... (Szép Ernő)