Társai elmentek Megváltót nézni

"A golgotái sötétséget, amelyet a társadalmi viha­rok tettek még kormosab­bá, csak a hit világíthatja át: mindig van remény Még az átszögelt tenyér is azt sugallja, hogy sosem szabad föladni. A versek­be beszívódó bibliai példá­zatok egy véghetlen tiszta hangú, a szólást erkölcsnek tekintő költőt mutatnak.
Lezsák Sándor azoknak a kardot forgató bajvívóknak az örököse - Balassi Bálinttól századokon át Nagy Gáspárig húzódik a sor -, akik tudták, hogy az igazi költő népének lármafája. Amellett, hogy saját fájdalmát eldalolja, felelősséget érez - Nagy László szavával - a "tor­kon vágott forradalmak pirosát és gyászát viselő" közösség iránt is.
A vers tehát hitvallás, sors, az ember legszentebb pillanatainak tü­körképe.
A félelemmel szembeszegezi az önmaga-vállalás bátorságát, a szűk és tágabb körben való építkezés fegyelmét. Mindig a lentről jöttek, a nyelvükben megkárosítottak, az emberségükben megbántottak, a „jog asztala” mellől kiebrudaltak érdekében szól. Hogy bravúros eszközökkel - a néprajzi elemektől a konkrét versig, a szürreális be­tétektől a rockopera lírai-drámai betétjéig változatos hangon és for­mában -, arra az évtizedek termését begyűjtő Társai elmentek Meg­váltót nézni című kötet a megrázóan eleven példa." (Szakolczay Lajos)