TETT-E MÉG A GONDOLAT?

Reggel háromnegyed nyolckor a Kossuth téri metrócsarnok előtt, a lépcsőn ült egy negyvenes, testes, nagyon sötét bőrű cigány férfi. Előtte pénzgyűjtésre kitárva a hegyedűtok, ölében a hangszer. Másféle volt, mint a kolduló zenészek. Vasalt, fehér ing, sötét nadrág, fényes bőrcipő, s mintha lakodalmon vagy más úri murin játszott volna: a szeme alja püffedt. Épp nekiveselkedett. Szemközt a parlamenttel, mellette a kereskedelmi és iparkamara székháza, körülötte a szokott forgalom; a zsebében lapuló mobiltelefon rezgését érezhette, nehézkesen kotorta elő, pattintotta ki - ne állj meg, n bámulj!, mondom magamnak; hiába -, még láttam, ahogy megdöbben vagy megrémül, ahogy egyszeriben felébred, ráébred, hol van, miben. Másfél órával később mentem arra; nem volt ott.