Tiszta tiszta tiszta

Ritkaság, ha egy költő - méghozzá kiváló költő - lényegében egész, hosszúnak mondható életútján ugyanazt fejezi ki magas hőfokon: az élet, a létezés dicséretét. Ezt "énekelte" fiatalon, főként himnikus hangú költeményekben, és idős korában is, a megőrzött ódai hangot egyre gyakrabban elégikus költeményekkel váltogatva, a dicséretbe egyre több aggodalmat, szorongást vegyítve. Az "ének" szót nem véletlenül hangsúlyoztam: Hajnal Anna jellemző költői tulajdonságai közé tartozik, hogy verseiben ritkán használ parlando vagy diszkurzív beszédmódot - ő majd' mindig énekel, hasonlóan, mint a velebeliek közül Zelk Zoltán. Orpheusz gyermeke ő: úgy tetszik, nemcsak a természetről ír, mint a költők általában, hanem maga a természet nyilvánul meg verseiben. A fákat, virágokat, vadakat, madarakat nem csupán Szent Ferencre emlékeztetően "megszólítja", nemcsak tegező viszonyban van a teremtett világ dolgaival, hanem velük azonosulva, "megszólaltatja" őket. Az esszéíró Friedrich Schillerrel mondva, Hajnal Anna nem csupán "keresi" a természetet, hanem "ő maga természet", ahogy költői tipológiájában jellemzi ezt az alkatot a német költő.