Vidító

Sárközi Mátyás magát is jobb kedvre akarta deríteni, amikor egy esős-szeles londoni nyáron elkezdte összegyűjteni a magyar irodalom tréfás, abszurd, sokszor nonszensz verseit. Ahogy ezt a kész könyvet olvassuk, szinte azonnal érezzük, mi rendelte egymás mellé a verseket: a hangzás, az, hogy biztosan hangosan olvasta magának őket, és a magyar nyelv játékossága, a szinte jelentéstartalomtól független pezsdítő ritmusa, a szavak többféle használatában rejlő bolondozás lehetősége, a rímek sokszor abszurd összecsengetése erőt, életkedvet és derűt fakasztott.
A versek, varázsigeként mondogatva, meghozzák az esőt: a fergeteges nevetés mindent felszabadító élményét. Köszönet ezért a nevetésért a kötetben megidézett költőknek és köszönet a válogatónak.