Zengerájtól a kabaréig

Este kilenckor megverik a zongora billentyűit, kezdődik a mulat­ság. Kánkánnak, arcátlan német kupléknak tapsol a közönség, s tart az előadás késő órákig. (...) Összeszedett, kóbor népség énekel, táncol, siralmas buzgósággal, s hadarnak olyan nyelven, me­lyet tán ők maguk sem értenek meg, de amely mégiscsak német akar lenni. Pénzünk van elég az ő számukra. (...) Nálunk nyugodtan terjed, rontva-zúzva, a brettliszellem. Olyan ijesztően, hogy ezer Shakespeare-darabbal sem fog lehetni helyrehozni. Ezeknek az idegen nyel­vű truppoknak előadásai akaratlanul hatnak a szellemre, hiszen a pi­henő perceket ezek töltik be. A brettli is színpad. A deszkák pedig nagyhatalom!... Ami ezekről elhangzik, mind kap befogadó fület, el­rontható szívet. (...) így lesz a kultúránk lassan-egyre - magyar helyett - brettlikultúra..."(l) Ady Endre tollából fakadtak e korholva aggódó sorok, 1900-ban Nagyváradon, akkor, amikor a „brettlikultúra" Ma­gyarországon a zenitre ért. Bár a szavakból áradó féltést mindenki érzi, azt ma már kevesen tudják, mi is az a brettli, amitől annyira óvja láto­másos poétánk a magyar kultúrát.